Pointless Love

Pár hete vagy talán néhány hónapja döbbentem rá arra a nagyon ijesztő tényre, hogy beleszerettem egy olyan valakibe, aki szinte biztos hogy nem viszonozza az érzéseimet..ami teljesen érthető hiszen..mondjuk úgy..nem vagyok az esete..ami mindig is világos volt számomra, mégis szeretem. Furcsa ez így kimondani, sosem jelentettem ki ekkora bizonyossággal. Ha valakinek mondtam akkor maximum kedveltem vagy füllentettem. Amikor megismertem, eszem ágában sem volt kikezdeni vele. Sőt, nem is tetszett. És ez az érdekes, izgalmas, mégis számomra kifejezetten rossz(szar) ebben a dologban.. Ki gondolta volna hogy én egyszer ezt fogom írni róla? Mi történt velem, hogy ilyen hülyeséget követtem el? Hát persze, a szerelem vak... Visszatérve arra, hogy nem vagyok az esete...nem is tudja, hogy én..őt.. Jaj istenem... Én, az a nagymenő, értelmes srác aki állítólag azt kap meg akit akar...belebetegedik abba, hogy szerelmes. Elfelejtenie sem lehet/tudja Őt, majdnem minden nap látja, beszél vele, a szemébe néz..de ha nem néz a szemébe akkor azt gondolja, hogy a szemébe néz, vagy a hangját hallja, vagy elképzeli, ahogy megöleli...beteg vagyok...és nem tudom és nem is akarom azt hinni/remélni/gondolni hogy ez az érzés megszűnik. Pedig ezzel aztán magamnak ártok. És a legnagyobb baj az, hogy így nem lesz rendes kapcsolatom. Nem fogja velem senki elfelejtetni őt. És amíg én őt szeretem, addig lelkileg nem vagyok senki másé. Így gyakorlatilag vesztettem. Nem enged el a szívem tőle, persze a testem az menne mindenfelé... De így...lapos, erőltetett; egyedullét, magány ellen párt keresni, miközben tudatalatt tudom, hogy valójában kié vagyok...borzalmas.